2006 őszén majdnem ötven kisgyermek várta, hogy megkezdődjön a játék a társakkal a már jól ismert (vagy éppen csak megismert) óvodában. Szeptemberben mégis csak huszonöt kisgyermek örülhetett egymásnak Óbudán. A többi gyermek és család pedig várta, hogy ők is mehessenek óvodába.
Néhányan szerették volna a várakozás idejét is együtt tölteni, így egy kis kerti faházban játszhatott együtt az a hét kisgyermek, akiknek a szülei 1-2 nap alatt óvodát rendeztek be abban a kedves kertben és házikóban. Óvó néni híján a gyerekekre az édesanyák vigyáztak, leginkább egy óvodapedagógus anyuka.
Teltek a napok, a hetek és az óvodából nem érkezett válasz a kérdésre: „Mikor indul a második csoport?” Csupán annyit lehetett megtudni: „Nincs pedagógus.” És valóban: az egyik óvó néni külföldre költözött, a másik gyermeket várt. Ezt tudtuk már nyár elején is. Voltak pedagógus jelöltek – ezt is tudtuk. Október végéig hittünk és bíztunk benne, hogy lesz óvodája a másik huszonöt gyermeknek is.
Néhány szerencsés óvodásnak akadt még férőhely a másik csoportban, ahol voltak óvó nénik. Igaz, ez a csoport így harminchárom fősre duzzadt. Mások új óvodát kerestek csemetéjüknek. 12 család pedig úgy döntött, hogy belevág egy új óvoda létrehozásába.
A legfontosabb kérdés ekkor még az volt, hogy „Hol?” Napok alatt hogy találhatunk megfelelő helyet? Márpedig az őszi szünet után óvodába kell mennie a gyerekeknek. A kis kerti faház nem fűthető, ott nem folytathatjuk. Így történt, hogy Csillaghegyen az egyik család nappalija lett átalakítva óvodává az őszi szünet hetében. Minden bútor, szék, asztal, könyvespolc eltűnt. Helyüket apró székek, asztalok és játékos polcok vették át. 12 család szorgoskodott, hogy igazi óvodája legyen a gyerekeknek: pakoltunk, varrtunk, játékokat gyűjtöttünk és vásároltunk, homokozót ástunk, hintákat szereltünk a fára, beszereztük a művészeti tevékenységekhez fontos eszközöket (gyapjút, méhviaszgyurmát, festéket, rajzlapot), gabonákat a kásákhoz. 2006 november 12-ére elkészült az „óvodánk”, a gyerekek november13-án, hétfőn reggel vehették birtokba a nappaliból lett csoportszobát. Az óvó néni továbbra is az egyik anyuka volt, mellette egy másik édesanya segédkezett (mindig más, a beosztásunk szerint).
Megszerveztük Szent-Márton ünnepét a lámpás felvonulással és az apró manókkal a homokvárban. Eljött az Advent is és örültünk, hogy működik az ovink. Gyönyörű Adventi Kerttel zártuk a 2006-os évet.
Eközben hosszú estéken át (hetente legalább egyszer) arról beszélgettünk, hogy mi szükséges egy óvoda megalapításához. Tudtuk, hogy a legfontosabb egy óvodának megfelelő épület.
Ennek megfelelően a 2007-es évet intenzív ingatlankereséssel kezdtük. A III. kerületben önkormányzati óvodaépület nem állt üresen, nem volt óvodának alkalmas egyéb önkormányzati ingatlan sem, tehát átalakítható és hosszú távra kibérelhető lakóházakat kezdtünk el megnézni. Csillaghegy és Békásmegyer volt az általunk leginkább elfogadhatónak talált városrész. Mivel nem találtunk megfelelő épületet, Budakalászon, Ürömön és Pomázon is tájékozódtunk a lehetőségekről. Nem jártunk sikerrel.
Az óvodaépület mellett a folyamatosan kerestük a pedagógusunkat is. 2007 januárjától már egy waldorf pedagógiát tanult óvó bácsi vigyázott a gyermekeinkre és hamarosan csatlakozott mellé egy kedves, tehetséges fiatal lány. Így az eddig segítőnek – illetve óvó néninek – beosztott édesanyák élete is könnyebb lett.
Közben nem feledkeztünk meg még egy fontos dologról: egy intézménynek fenntartóra is szüksége van. Úgy döntöttünk, hogy egyesületként szeretnénk fenntartani az óvodánkat, így a 2007 március 14-i alakuló közgyűléssel megalapítottuk a Csillaghegyi Waldorf Egyesületet.
Gyorsan elmúlt a tél, vége felé közeledett a tavasz. A hétköznapok és az ünnepek megszervezésében sokat segítettünk a pedagógusunknak, a gyerekek szerettek óvodába járni és mi örültünk, hogy sikeresen végig csináltuk a tanévet. De az aggódás is jelen volt: már itt a május és még nincs épület. Óvodának alkalmas épület hiányában viszont nem tudjunk benyújtani az önkormányzat jegyzőjének a működési engedélyhez szükséges kérelmet. A helyzet válságos volt, egyre inkább úgy tűnt, hogy nem tudjuk megvalósítani az elképzeléseinket, és csak egy évre volt óvodánk. De mi lesz a gyerekekkel? Az óvodai beiratkozások már megtörténtek, ráadásul a kis ovisaink már megszokták, megszerették egymást. Válasszuk szét a kis barátokat, és mindenki menjen, keressen gyorsan egy óvodát a gyermekének? Még az önkormányzati óvodák is megtelnek májusra nemhogy a waldrof óvodák!
A kilátástalannak tűnő helyzetben az egyik család felajánlotta, hogy ha találunk óvodának alkalmas házat, akkor azt bankhitel révén megveszi, majd bérbe adja az egyesületnek. A bérleti díjból tudnák fizetni a hiteltörlesztést.
Így történt, hogy újult erővel kezdtünk el házat keresni Csillaghegyen, Békásmegyeren és a környező településeken. Mindenki nagyon örült, bár a felajánlás súlyosnak látszott már az első pillanatban is. A felelősségteljes aggódás mindenkiben megjelent: „És, ha nem sikerül, miből lesz törlesztve a hitel?” De ez a család is – mint közülünk a legtöbben – nagyon hitt abban, hogy létre tudjuk hozni a képzeleteinkben már élő óvodánkat.
Egy-két hét alatt megtaláltuk Békásmegyer ófaluban, az Ezüsthegy utca 76. szám alatt található közel 100 éves sváb parasztházat. A jogszabályokkal már korábban meg kellett ismerkednünk, tehát tudtuk, hogy mekkora házra, milyen helyiségekre lesz szükségünk. Úgy éreztük, megtaláltuk a megfelelő épületet. Felvettük a kapcsolatot az önkormányzat oktatási osztályával, az építési osztállyal, az ÁNTSZ-szel és a tűzoltósággal.
A helyzetünk azonban továbbra sem volt egyszerű. Sajnos több család is úgy határozott, hogy nem folytatja velünk az alapítást. Ez nem volt könnyű egyikünk lelkének sem. Az óvó bácsink is úgy döntött, hogy elhagy bennünket, a mellette segítő lányról pedig tudtunk, hogy gyermeket vár.
A hatóságok nem nyilatkoztak az épület alkalmasságáról, csak annyit közöltek, hogy nyújtsuk be a kérelmünket, és ha minden megfelel a jogszabályokban előírtaknak, akkor megkapjuk az engedélyt.
Két építésszel is konzultáltunk, akik szerint az épületet teljesen át kellett volna alakítani, szinte csak a főfalak maradhattak volna meg. De ekkora beruházásra már igazán nem volt pénz. Viszont a házért hat millió forint foglaló lett kifizetve, visszalépni innen már nem lehetett.
Ráadásul a felajánló család nagyon nehezen és csupán augusztusra jutott hozzá a vételárat és az átalakítás költségeit is fedező összeghez. Saját hitelei miatt magánszemélyként el is utasította őket a bank, így céget kellett alapítaniuk és csak viszonylag rövid távra, tizenkét évre kapták meg a hitelt. Az átépítés tehát csak augusztus második felében kezdődhetett meg.
2007 nyara azzal telt, hogy pedagógust kerestünk – többel találkoztunk is, ismerőseink körében hirdettük, hogy gyerekeket várunk és vártuk azt is, hogy birtokba vehessük a házat. Augusztus végére aztán meglett a ház és találtunk két pedagógust is. Érdeklődő családok is ránk találtak, így ismét bizakodni kezdtünk.
A nehézségek azonban rövid időn belül újra ránk találtak: a két óvónő-jelölt pedagógiai elveiben, elképzeléseiben nem tudott közös nevezőre jutni. Hamar kiderült, hogy nem tudnak majd együtt dolgozni. Kis közösségünket megosztotta a kérdés: „Melyikük legyen gyermekeink óvó nénije?” Nem sokon múlott, hogy a családok nagy része új helyen kezdje meg a tanévet a számukra megbízhatóbb pedagógussal. De nem így történt. Első komoly krízisünkön túljutva, együtt haladhattunk tovább az óvodalapítás rögös útján. Óvó nénink állandó segítője egy édesanya lett.
A munkálatokkal ismét Szent Márton napjára készültünk el. A gyerekek – összesen tízen – 2007 november 12-én kezdhettek el óvodába járni.
Éppen egy évbe telt, mire megtaláltuk az óvónőnket és meglett az óvodának alkalmas épület is. De a hivatalos működési engedély még mindig hiányzott, így a gyerekek után járó állami normatívától elestünk. Ha az egyik család nem ajánl fel egy millió forintot az óvoda fenntartására, akkor nem tudtuk volna folytatni az alapítást.
Nyomasztott minket az a gondolat, hogy honnan lesz pénzünk a teljes átépítésre, ami nélkül viszont – akkor legalábbis így tűnt – nincs engedély. Az építészek 20 millió forintról beszéltek!
Figyeltük a pályázatokat, támogatókat kerestünk, a bankhitel gondolata is felmerült. Hetente találkoztunk és próbáltunk megoldást találni a helyzetre. Teltek a hetek és a közösségünk érezhetően egyre feszültebb és gondterheltebb lett. Végül az egyik márciusi „szülői est” alkalmával elhangzott a mondat: „Tudomásul kell vennünk, hogy nem sikerült.” Hosszú perceken át döbbent csendben ültünk. Aztán szépen lassan hazamentünk.
Két irányba indultak el a szülők azokban a napokban: három család másik óvodába jelentkezett, a többiek pedig újult erőre kaptak. Mert később elhangzott egy kérdés is (igaz, hogy csak e-mailben): „Valóban megtettünk mindent?” Hát nem! Nem mertük hirdetni magunkat, hiszen nem volt engedélyünk. Nem mertük beadni a működési engedélyhez a kérelmet, mert az építészekre hallgattunk (miszerint teljesen át kell építeni az ovit).
Szórólapot készítettünk az ovinkról, amit aztán a máltai játszótereken, orvosi rendelőkben, művelődési házakban, cukrászdákban tettünk ki. Saját honlapunk lett, az óvó néni pedig játszódélutánokat, „kisovikat” tartott az érdeklődő családoknak. De a legfontosabb, hogy úgy döntöttünk, nem építjük át az épületet 20 millió forintért, hanem ilyen állapotban kérünk rá engedélyt.
Újra felvettük a kapcsolatot az önkormányzat oktatási osztályával, az építési osztállyal, az ÁNTSZ-szel és a tűzoltósággal. Szinte tárt karokkal vártak minket, és az engedélyeztetési folyamatban sok támogatást és segítséget kaptunk tőlük.
2008 május 21-én nyújtottuk be a kérelmünket az oktatási. Tudtuk, hogy még sok munka áll előttünk, hiánypótlásként több dokumentumot is be kell még adnunk: az óvoda alapító okiratát, szerződést egy végzett óvodapedagógussal, szakértett Helyi Óvodai Programunkat, Intézményi Minőségirányítási Programunkat, Eszközjegyzékünket, költségvetést kellett készítenünk, aláírt bérleti szerződésre is kell a tulajdonos családdal. Szakhatósági állásfoglalásokat is kért az önkormányzat arról, hogy az épület valóban alkalmas óvodának.
Az ÁNTSZ-szel egyeztettünk, amikor kiderült, hogy elengedhetetlen egy orvosi szoba és egy tornaszoba, külön wc a szülőknek és a pedagógusoknak. Emiatt mégis át kellett alakítanunk az épületet, ami újabb két millió forinttal terhelte meg azt a családot, amelyik egyszer már áldozott az óvodára egy milliót.
2008 nyarát tehát az engedélyeztetéssel töltöttük folyamatosan az idő szorításában. Sok-sok papírmunka, telefonálás, hivatalba járás. Tudtuk, hogy szeptember 15-ig meg kell kapnunk az engedélyt, hogy állami normatívát kérhessünk a gyerekek után. Végül szeptember végén, de szeptember 15-i dátummal hivatalos óvodává váltunk. Leírhatatlan érzés volt. Öröm és megkönnyebbülés keveredett a még előttünk álló feladatok terhével és a felelősség súlyával. Meg kell tanulnunk törvényesen működtetni egy intézményt – ez volt az újabb előttünk álló nagy feladat.
2008 szeptember 15-én tehá megkezdtük harmadik tanévünket. Tizenkét család, tizenhárom kisgyermek tartozott a közösségünkhöz. A családok egy része csak úgy tudott hozzánk csatlakozni, hogy vállaltuk: egész napos lesz az óvodánk. De az engedélyt csak délelőttös óvodára kértük, és a konyhánk nem felelt meg sem a főzéshez sem az ételmelegítéshez szükséges feltételeknek (hiszen ebédet kellett volna biztosítanunk a gyerekeknek). Így hát ismét pénzre lett volna szükségünk a konyha megfelelő átépítéséhez, felszereléséhez. Három-négy kisgyermek mégis az óvodában töltötte a délutánjait, lett egy délutános óvó nénink, az ebédet pedig az anyukák készítették el otthon, és reggelente behozták az oviba.
2009 nyarán végül sikerült minimális átalakításokkal „közkonyhára” engedélyt kapnunk, tehát a délutánossághoz szükséges egyik feltétel ezzel teljesült. A másik feltétel az volt, hogy szerződnünk kell egy második óvónővel is. Így történt, hogy óvó nénink mellé, a segítő édesanya helyébe két óvodapedagógusi diplomával rendelkező édesanya lépett. A sors játéka, hogy ők alapító szülőkből válhattak óvó nénikké. Azóta az alapításban olyan önfeláldozóan és hatékonyan segítő pedagógusunk is édesanya lett, és 2009 novemberétől már nem ő, hanem a két anyukából lett óvó néni és egy új, állandó délutános pedagógus terelgeti, nevelgeti a gyerekeket a Csillagszem Waldorf Óvodában.
Az óvodalapítás hosszú, sok időt, energiát és áldozatot követelő folyamat volt. A lényeg számunkra azonban már kezdetektől fogva megvalósult: a gyerekeink örömmel jártak óvodába. Az óvodai évkör, a heti és napi ritmus, az óvodai tevékenységek, a táplálkozási szokások is mind-mind egy waldorf óvodához illő módon valósultak meg.
